Menet közben anyu egy szót sem szólt. Sokkos állapotban volt. Hazafele vettem az irányt, és anyu közben csak halkan motyogott magában. Szép lassan bevezettem a házba, és leültettem az ágyra.
- Jól vagy anyu? - kérdeztem tőle.
- Azt hiszem... - suttogta halkan.
- Anyu ez csak egy villám volt! Nem kell pánikolni! Csak egy kis vihar, semmi több. Már tisztul is az ég látod? - kérdeztem, miközben az ablak előtt lógó függönyt elhúztam, hogy lássa anya a kék eget.
- Igazad van! - mondta halkan, de még mindig ijedten.
Nem értettem, hogy egy villámcsapástól miért lett ilyen, hiszen itt gyakoriak az ilyenek. Lefektettem anyát a kanapéra, had aludjon egy kicsit. Jót fog tenni neki. 10 perc múlva el is aludt. Én pedig kimentem az utcára, egy kicsit körbenézni, hogy nincs e itt egy bizonyos valaki... A házunk az utca közepén volt. Átlagos kis családi ház volt, átlagos idióta szomszédokkal. Velünk szemben egy kis bolt állt, ahol már törzsvendégek voltunk. Az igaz, hogy az utcánkban soha nem tömörültek az emberek, de most kimondottan üres volt az egész... Mintha évezredek óta nem lakott volna itt senki, olyan elhagyatott volt... Ez a nap már nem lehetett volna furcsább. Bementem a kisboltba.
- Hahó! Van itt valaki? Sarah, (a bolt tulajdonosa) itt vagy? - kérdeztem, s közben körbejártam, hátha találok valakit... bárkit.
Mivel nem találtam senkit, megfordultam és kifelé vettem az irányt, amikor megbotlottam a küszöbben, és hasra estem. Kicsit bevertem a fejem, de nem volt vészes. Ahogy ott feküdtem, valahogy a kezem ügyébe került egy darab fecni amire egy név, egy időpont, és egy cím volt írva: New York-i reptér, 07.07. 15:30, James Martin. Érdekes... A repülőnk pontosan 15:30-kor indult volna, ha... Ha nem történik az a dolog... Most már tényleg nem értettem semmit, és számtalan kérdésem volt, amit senkinek nem tudtam feltenni, ezért bizonytalanság töltött el. A következő pillanatban egy sikoltást hallottam a házunkból... Bedugtam a nadrágom zsebébe a kis papír darabot, s elkezdtem a ház felé rohanni.
- Anya! - sikoltottam.
Kinyitottam az ajtót, és rohantam a nappaliba. Ahogy beértem anyu felé fordultam, s hirtelen dejavu érzés fogott el... Az idő ismét megállt... A falióránk ketyegése megállt, ahogy anyu is lefagyott a sikítása közben. Körbenéztem őt keresve, de sehol nem láttam. A keresés közben ismét egy kéz érintett meg. A derekamat megfogva megfordított, s így szólt:
- Köszönöm, hogy megbíztál bennem! Tudom, hogy most millió kérdésed van amit fel kell tenned, igaz? - kérdezte azokkal a nagy barna szemeivel az ismeretlen helyes fiú.
- Igen! Úgy hogy az első kérdésem az, hogy ki vagy te? - kérdeztem.
- Figyelj ez a történet nagyon hosszú! Továbbra is bíznod kell bennem, és azt tenned amit mondok, mert különben... nem lesz jó vége. Segíteni szeretnék. És nagyon sajnálom de a kérdéseidre most nem tudok válaszolni. Mindennek eljön az ideje, és mindent meg fogsz érteni, de nem most. Sajnálom. Mennem kell.
- Mi? De hát csak most jöttél és azt mondtad...! Kérlek várj. Semmit sem értek. Legalább annyit magyarázz el, hogy értsem a lényeget!
Nem is válaszolt, csak az utcára nyíló ajtóhoz közeledett. Utánarohantam. Meg fogtam a kezét, hogy visszafordítsam, és kérdezősködjek. Meg is állt, engedte, hogy magam felé fordítsam.
- Kérlek! Magyarázd el, hogy mi történik, mert megőrülök ettől az egésztől! - kértem szinte már könnyes szemekkel.
- Figyelj szivi! - ezen eléggé kiakadtam, de valahogy mégis tetszett. Vonzódtam hozzá, ehhez nem fért kétség. - Ha kérdésed van, megértem. De nem itt fogok válaszolni rá. - mondta.
- Akkor hol? Csak mond meg hova menjek, és ott leszek!
- Tényleg bízol bennem? - kérdezte, remélve, hogy őszintén válaszolok rá.
- Igen! Azt hiszem.
- Akkor kérlek csukd be a szemed, és lazulj el!
- De mit..?
Közbevágott:
- Hé! Azt mondtad bízol bennem, nem?
- De! - feleltem.
- Akkor csinálj is úgy, mint aki bízik bennem! Kérlek. - mondta.
Becsuktam a szemem, és azt éreztem, hogy a teste felém közeledik, és hozzám ér. Mintha átölelt volna. A mennyekben éreztem magam, miközben nem is ismertem ezt a fiút. Hirtelen eszembe jutott anya...
- Úristen! - mondtam, s közben kinyitottam a szemem, de már nem a házunkban álltunk, hanem valahol egész más helyen.
- Mi a baj? - kérdezte. - Amúgy meg nem mondtam, hogy kinyithatod a szemed!
- Ne haragudj, csak... Anya... Szóval... Ott hagytam. Kérlek vigyél vissza! Ott van még? Jól van? - kérdeztem nagyon aggódva.
- Nyugalom! Semmi baja! Tudod! Bízz bennem! Nem hazudok! Mindent meg fogsz most tudni, de előbb egy kicsit nézz körbe!
Ahogy körbenéztem, láttam, hogy egy pincében vagyunk. Vagyis valami ahhoz hasonlóban. Pincének elég modern volt, és mindenféle gépek vagy a fene tudja mik voltak bent. Viszont nem voltunk ketten. Rajtunk kívül egy csomó ember dolgozott ott bent, akik a munkát abbahagyva mind minket bámultak.
- Kérlek folytassátok a munkát, és később mindent elmagyarázok. - mondta a fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
Megfogta a kezem és egy lift felé vezetett.
-Ez itt az Ocalium!
- A mi? - kérdeztem.
- Ez a mi titkos helyünk.
- Oké... És ki az a mi...? - kérdeztem még mindig nem értve, hogy mi ez az egész.
Sziasztok:)) Véleményeket komiba:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése