- Várj, mindjárt odaérünk és mindent elmagyarázok! - mondta.
- Mindjárt, mindjárt... mindig csak "mindjárt"! Elegem van tudod? Elegem van abból, hogy fogalmam sincs arról ami itt történik... Annyi kérdésem van amit még mindig nem tehettem fel, mert mindig csak mindjárt... - mondtam kiakadva.
- Nyugi Katy! - nem tudtam, hogy honnan tudja a nevemet. - Felmegyünk az én szobámba!
Felmentünk az 5.-re ahol a "C" jelzésű ajtó volt az ő lakása. Bementünk. Megkínált üdítővel és ropival, de nem kértem egyikből sem.
- Kérlek ülj le, mert ez hosszú beszélgetés lesz! - mondta.
Leültem némán.
- Nos mivel az első kérdésed az volt, hogy ki vagyok, elmondom, de nem lesz könnyű. A nevem James Martin. - valahonnan nagyon ismerős volt ez a név, majd beugrott a cetli. - Gondolom arra már rájöttél, hogy nem vagyok átlagos ember... Tudom, hogy ez számodra elég rémisztő, de ha tudni akarod az igazságot, akkor azt is meg kell tudnod, hogy ki vagyok. Nagyon régóta vagyok itt a Földön, és élek úgy, mint egy normális ember. Több száz éve becsapódott egy hatalmas meteor New York közelébe. Hát azzal jöttem én és a fajtársaim. Körülbelül 10000-en jöttünk, de mivel nem tudtak beilleszkedni, nem tudtak alkalmazkodni ehhez az élethez, sajnos elpusztultak, és annyian maradtunk ahány embert ebben az épületben látsz. Mivel a becsapódás után mindenki ment a saját útjára, szétszóródtunk, és létre hoztam ezt az épületet, a megmaradt egyedtársaim részére. Menedéket és biztonságot ad. Tehát fel lehet fogni úgy, hogy űrlény vagyok... De nézz rám! Nem úgy nézek ki igaz? Külsőre egyáltalán nem vagyunk mások az emberektől... viszont belülről nagyon is különbözünk. Olyan képességeink vannak, amit az emberek nem értenének meg. Pontosan ezért bujkálunk. Nem szabad, hogy ezt bárki is meg tudja... Te vagy az első aki... aki... szóval, érted...
Több percen keresztül csak egy helyben ültem, és próbáltam felfogni, hogy mi is történt. Tehát egy földönkívüli?! És mit akarnak? Miért mondta el? Még mindig számtalan kérdés cikázott át a fejemben, mégsem tudtam megszólalni.
- Katy! Tudom, hogy nehéz megemészteni, de kérlek mondj valamit. Bármit! - mondta kétségbeesetten.
Körülbelül fél óra múlva tudtam megszólalni:
- Én... Fogalmam sincs mit mondjak. Ez most így egy kicsit sok volt...
- Teljesen megértem. Gondolom mára ennyi tudnivaló elég volt ugye?
- Nem! - mondtam határozottan. - Ha egyszer már elkezdted mondani, mindent ma akarok megtudni, hogy ne legyek minden nap sokkos állapotban. Szóval akkor a következő kérdésem az, hogy ha nem szabad, hogy megtudja ezt bárki is, akkor nekem miért mondtad el?
- Azért mert amikor megláttalak a reptéren, olyan más voltál mint a többi ember.
- Más? - kérdeztem meglepetten.
- Igen! Tudod van egy olyan képességem, amivel nem úgy látok, mint például te, hanem arra van, hogy kiszúrjam nagy tömegben, vagy bárhol az ügynököket. Ha álcázni próbálják magukat akkor is észreveszem, mert az én látásom alatt ők úgy világítanak, akár a nap. Az átlagos embereket pedig sötéten látom. És te is fényes voltál. De máshogy fényes... Ha úgy láttalak volna, mint egy ügynököt, rögtön megöllek. De nem. Te valahogy máshogy... - mondta.
- Ööö... oké... Először is, kik azok az ügynökök? Másodszor, miért fénylek, vagy mi? Harmadszor, ha fénylek az gáz?
- Az ügynökök azóta amióta tudnak a létezésünkről, el akarják pusztítani a fajunkat. Ezt én sem tudom. Azért hoztalak ide, hogy meg tudjuk miért. Hát Katy őszinte leszek veled! Nem hiszem, hogy jót jelent. És most, hogy tudod ezt az egészet, most veszélyben vagy!
- Ezt nem tudtad volna előbb mondani?
- Te akartad tudni nagyon az igazat! De Katy ne félj! Az életem árán is megvédelek bárkitől!
- Tényleg? - kérdeztem felcsillant szemmel.
- Igen! - mondta határozottan és komolyan.
- Köszönöm James!
Majd lassan odamentem hozzá és megöleltem.
- Nincs mit.
- És azt is, hogy elmondtad ezt az egészet! De kérlek segíts megtudni, hogy mi történik velem.
- Addig nem nyugszom, amíg meg nem tudjuk. Kérünk segítséget a többiektől, és minden rendben lesz ne aggódj! Gyere! Bemutatlak valakinek!
Felmentünk a lifttel a 8. emeletre, és bekopogtunk a "B" feliratú szobához. Egy magas, hosszú szőke hajú, nagy mellű, vékony nő nyitott ajtót fehérneműben... Hirtelen féltékenység fogott el... Közben azt sem tudtam, hogy ki ez a nő, és azt meg végképp nem értettem, hogy miért vagyok féltékeny, hiszen nem vagyok James barátnője.
- Ő... Izé... Talán rossz helyre jöttünk? - kérdezte James nagyra nyílt szemekkel a nő idomait bámulva.
- Szia James! - mondta az ismeretlen csinos nő.
- Maga ismer engem? - kérdezte James.
- Ugyan már! Ne hogy magázódjunk! Tegeződjünk, mintha a barátnőd lennék hiszen nem vagyok olyan öreg! - szólt a nő.
Már a feltételezés sem tetszett.
2014. március 30., vasárnap
2014. március 29., szombat
2. Az Ocalium.
Menet közben anyu egy szót sem szólt. Sokkos állapotban volt. Hazafele vettem az irányt, és anyu közben csak halkan motyogott magában. Szép lassan bevezettem a házba, és leültettem az ágyra.
- Jól vagy anyu? - kérdeztem tőle.
- Azt hiszem... - suttogta halkan.
- Anyu ez csak egy villám volt! Nem kell pánikolni! Csak egy kis vihar, semmi több. Már tisztul is az ég látod? - kérdeztem, miközben az ablak előtt lógó függönyt elhúztam, hogy lássa anya a kék eget.
- Igazad van! - mondta halkan, de még mindig ijedten.
Nem értettem, hogy egy villámcsapástól miért lett ilyen, hiszen itt gyakoriak az ilyenek. Lefektettem anyát a kanapéra, had aludjon egy kicsit. Jót fog tenni neki. 10 perc múlva el is aludt. Én pedig kimentem az utcára, egy kicsit körbenézni, hogy nincs e itt egy bizonyos valaki... A házunk az utca közepén volt. Átlagos kis családi ház volt, átlagos idióta szomszédokkal. Velünk szemben egy kis bolt állt, ahol már törzsvendégek voltunk. Az igaz, hogy az utcánkban soha nem tömörültek az emberek, de most kimondottan üres volt az egész... Mintha évezredek óta nem lakott volna itt senki, olyan elhagyatott volt... Ez a nap már nem lehetett volna furcsább. Bementem a kisboltba.
- Hahó! Van itt valaki? Sarah, (a bolt tulajdonosa) itt vagy? - kérdeztem, s közben körbejártam, hátha találok valakit... bárkit.
Mivel nem találtam senkit, megfordultam és kifelé vettem az irányt, amikor megbotlottam a küszöbben, és hasra estem. Kicsit bevertem a fejem, de nem volt vészes. Ahogy ott feküdtem, valahogy a kezem ügyébe került egy darab fecni amire egy név, egy időpont, és egy cím volt írva: New York-i reptér, 07.07. 15:30, James Martin. Érdekes... A repülőnk pontosan 15:30-kor indult volna, ha... Ha nem történik az a dolog... Most már tényleg nem értettem semmit, és számtalan kérdésem volt, amit senkinek nem tudtam feltenni, ezért bizonytalanság töltött el. A következő pillanatban egy sikoltást hallottam a házunkból... Bedugtam a nadrágom zsebébe a kis papír darabot, s elkezdtem a ház felé rohanni.
- Anya! - sikoltottam.
Kinyitottam az ajtót, és rohantam a nappaliba. Ahogy beértem anyu felé fordultam, s hirtelen dejavu érzés fogott el... Az idő ismét megállt... A falióránk ketyegése megállt, ahogy anyu is lefagyott a sikítása közben. Körbenéztem őt keresve, de sehol nem láttam. A keresés közben ismét egy kéz érintett meg. A derekamat megfogva megfordított, s így szólt:
- Köszönöm, hogy megbíztál bennem! Tudom, hogy most millió kérdésed van amit fel kell tenned, igaz? - kérdezte azokkal a nagy barna szemeivel az ismeretlen helyes fiú.
- Igen! Úgy hogy az első kérdésem az, hogy ki vagy te? - kérdeztem.
- Figyelj ez a történet nagyon hosszú! Továbbra is bíznod kell bennem, és azt tenned amit mondok, mert különben... nem lesz jó vége. Segíteni szeretnék. És nagyon sajnálom de a kérdéseidre most nem tudok válaszolni. Mindennek eljön az ideje, és mindent meg fogsz érteni, de nem most. Sajnálom. Mennem kell.
- Mi? De hát csak most jöttél és azt mondtad...! Kérlek várj. Semmit sem értek. Legalább annyit magyarázz el, hogy értsem a lényeget!
Nem is válaszolt, csak az utcára nyíló ajtóhoz közeledett. Utánarohantam. Meg fogtam a kezét, hogy visszafordítsam, és kérdezősködjek. Meg is állt, engedte, hogy magam felé fordítsam.
- Kérlek! Magyarázd el, hogy mi történik, mert megőrülök ettől az egésztől! - kértem szinte már könnyes szemekkel.
- Figyelj szivi! - ezen eléggé kiakadtam, de valahogy mégis tetszett. Vonzódtam hozzá, ehhez nem fért kétség. - Ha kérdésed van, megértem. De nem itt fogok válaszolni rá. - mondta.
- Akkor hol? Csak mond meg hova menjek, és ott leszek!
- Tényleg bízol bennem? - kérdezte, remélve, hogy őszintén válaszolok rá.
- Igen! Azt hiszem.
- Akkor kérlek csukd be a szemed, és lazulj el!
- De mit..?
Közbevágott:
- Hé! Azt mondtad bízol bennem, nem?
- De! - feleltem.
- Akkor csinálj is úgy, mint aki bízik bennem! Kérlek. - mondta.
Becsuktam a szemem, és azt éreztem, hogy a teste felém közeledik, és hozzám ér. Mintha átölelt volna. A mennyekben éreztem magam, miközben nem is ismertem ezt a fiút. Hirtelen eszembe jutott anya...
- Úristen! - mondtam, s közben kinyitottam a szemem, de már nem a házunkban álltunk, hanem valahol egész más helyen.
- Mi a baj? - kérdezte. - Amúgy meg nem mondtam, hogy kinyithatod a szemed!
- Ne haragudj, csak... Anya... Szóval... Ott hagytam. Kérlek vigyél vissza! Ott van még? Jól van? - kérdeztem nagyon aggódva.
- Nyugalom! Semmi baja! Tudod! Bízz bennem! Nem hazudok! Mindent meg fogsz most tudni, de előbb egy kicsit nézz körbe!
Ahogy körbenéztem, láttam, hogy egy pincében vagyunk. Vagyis valami ahhoz hasonlóban. Pincének elég modern volt, és mindenféle gépek vagy a fene tudja mik voltak bent. Viszont nem voltunk ketten. Rajtunk kívül egy csomó ember dolgozott ott bent, akik a munkát abbahagyva mind minket bámultak.
- Kérlek folytassátok a munkát, és később mindent elmagyarázok. - mondta a fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
Megfogta a kezem és egy lift felé vezetett.
-Ez itt az Ocalium!
- A mi? - kérdeztem.
- Ez a mi titkos helyünk.
- Oké... És ki az a mi...? - kérdeztem még mindig nem értve, hogy mi ez az egész.
Sziasztok:)) Véleményeket komiba:)
- Jól vagy anyu? - kérdeztem tőle.
- Azt hiszem... - suttogta halkan.
- Anyu ez csak egy villám volt! Nem kell pánikolni! Csak egy kis vihar, semmi több. Már tisztul is az ég látod? - kérdeztem, miközben az ablak előtt lógó függönyt elhúztam, hogy lássa anya a kék eget.
- Igazad van! - mondta halkan, de még mindig ijedten.
Nem értettem, hogy egy villámcsapástól miért lett ilyen, hiszen itt gyakoriak az ilyenek. Lefektettem anyát a kanapéra, had aludjon egy kicsit. Jót fog tenni neki. 10 perc múlva el is aludt. Én pedig kimentem az utcára, egy kicsit körbenézni, hogy nincs e itt egy bizonyos valaki... A házunk az utca közepén volt. Átlagos kis családi ház volt, átlagos idióta szomszédokkal. Velünk szemben egy kis bolt állt, ahol már törzsvendégek voltunk. Az igaz, hogy az utcánkban soha nem tömörültek az emberek, de most kimondottan üres volt az egész... Mintha évezredek óta nem lakott volna itt senki, olyan elhagyatott volt... Ez a nap már nem lehetett volna furcsább. Bementem a kisboltba.
- Hahó! Van itt valaki? Sarah, (a bolt tulajdonosa) itt vagy? - kérdeztem, s közben körbejártam, hátha találok valakit... bárkit.
Mivel nem találtam senkit, megfordultam és kifelé vettem az irányt, amikor megbotlottam a küszöbben, és hasra estem. Kicsit bevertem a fejem, de nem volt vészes. Ahogy ott feküdtem, valahogy a kezem ügyébe került egy darab fecni amire egy név, egy időpont, és egy cím volt írva: New York-i reptér, 07.07. 15:30, James Martin. Érdekes... A repülőnk pontosan 15:30-kor indult volna, ha... Ha nem történik az a dolog... Most már tényleg nem értettem semmit, és számtalan kérdésem volt, amit senkinek nem tudtam feltenni, ezért bizonytalanság töltött el. A következő pillanatban egy sikoltást hallottam a házunkból... Bedugtam a nadrágom zsebébe a kis papír darabot, s elkezdtem a ház felé rohanni.
- Anya! - sikoltottam.
Kinyitottam az ajtót, és rohantam a nappaliba. Ahogy beértem anyu felé fordultam, s hirtelen dejavu érzés fogott el... Az idő ismét megállt... A falióránk ketyegése megállt, ahogy anyu is lefagyott a sikítása közben. Körbenéztem őt keresve, de sehol nem láttam. A keresés közben ismét egy kéz érintett meg. A derekamat megfogva megfordított, s így szólt:
- Köszönöm, hogy megbíztál bennem! Tudom, hogy most millió kérdésed van amit fel kell tenned, igaz? - kérdezte azokkal a nagy barna szemeivel az ismeretlen helyes fiú.
- Igen! Úgy hogy az első kérdésem az, hogy ki vagy te? - kérdeztem.
- Figyelj ez a történet nagyon hosszú! Továbbra is bíznod kell bennem, és azt tenned amit mondok, mert különben... nem lesz jó vége. Segíteni szeretnék. És nagyon sajnálom de a kérdéseidre most nem tudok válaszolni. Mindennek eljön az ideje, és mindent meg fogsz érteni, de nem most. Sajnálom. Mennem kell.
- Mi? De hát csak most jöttél és azt mondtad...! Kérlek várj. Semmit sem értek. Legalább annyit magyarázz el, hogy értsem a lényeget!
Nem is válaszolt, csak az utcára nyíló ajtóhoz közeledett. Utánarohantam. Meg fogtam a kezét, hogy visszafordítsam, és kérdezősködjek. Meg is állt, engedte, hogy magam felé fordítsam.
- Kérlek! Magyarázd el, hogy mi történik, mert megőrülök ettől az egésztől! - kértem szinte már könnyes szemekkel.
- Figyelj szivi! - ezen eléggé kiakadtam, de valahogy mégis tetszett. Vonzódtam hozzá, ehhez nem fért kétség. - Ha kérdésed van, megértem. De nem itt fogok válaszolni rá. - mondta.
- Akkor hol? Csak mond meg hova menjek, és ott leszek!
- Tényleg bízol bennem? - kérdezte, remélve, hogy őszintén válaszolok rá.
- Igen! Azt hiszem.
- Akkor kérlek csukd be a szemed, és lazulj el!
- De mit..?
Közbevágott:
- Hé! Azt mondtad bízol bennem, nem?
- De! - feleltem.
- Akkor csinálj is úgy, mint aki bízik bennem! Kérlek. - mondta.
Becsuktam a szemem, és azt éreztem, hogy a teste felém közeledik, és hozzám ér. Mintha átölelt volna. A mennyekben éreztem magam, miközben nem is ismertem ezt a fiút. Hirtelen eszembe jutott anya...
- Úristen! - mondtam, s közben kinyitottam a szemem, de már nem a házunkban álltunk, hanem valahol egész más helyen.
- Mi a baj? - kérdezte. - Amúgy meg nem mondtam, hogy kinyithatod a szemed!
- Ne haragudj, csak... Anya... Szóval... Ott hagytam. Kérlek vigyél vissza! Ott van még? Jól van? - kérdeztem nagyon aggódva.
- Nyugalom! Semmi baja! Tudod! Bízz bennem! Nem hazudok! Mindent meg fogsz most tudni, de előbb egy kicsit nézz körbe!
Ahogy körbenéztem, láttam, hogy egy pincében vagyunk. Vagyis valami ahhoz hasonlóban. Pincének elég modern volt, és mindenféle gépek vagy a fene tudja mik voltak bent. Viszont nem voltunk ketten. Rajtunk kívül egy csomó ember dolgozott ott bent, akik a munkát abbahagyva mind minket bámultak.
- Kérlek folytassátok a munkát, és később mindent elmagyarázok. - mondta a fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
Megfogta a kezem és egy lift felé vezetett.
-Ez itt az Ocalium!
- A mi? - kérdeztem.
- Ez a mi titkos helyünk.
- Oké... És ki az a mi...? - kérdeztem még mindig nem értve, hogy mi ez az egész.
Sziasztok:)) Véleményeket komiba:)
2014. március 28., péntek
1. Az a fiú..
És ez a nap is eljött. A költözés napja. Iszonyatosan haragudtam anyura, amiért az egyetlen olyan helyről elmegyünk amit sikerült megkedvelnem. Ugyanis nem vagyok az a fajta lány mint az a többi... Tudjátok! Az a "tegyük ki mindenünket" fajta lány. Én inkább olyan visszahúzódó, magamnak való típus vagyok. Egy igaz barátom volt, de most őt is itt kell hagynom. Kössz anya! Nem tudom pontosan, hogy miért is akar elköltözni. Főleg azt nem, hogy miért ilyen messzire. New Yorkból Londonba.. Nem akartam elmenni. Meg is mondtam anyunak, hogy 1 hónap múlva úgy is 18 leszek, úgyhogy vissza fogok jönni ha tetszik neki, ha nem. De azt mondta, hogy addig az 1 hónapig vele kell lennem. Annyira féltett... Csak nem tudtam mitől, vagy éppen kitől.. Végülis anyu mindg is furcsa volt. Úgy gondoltam, hogy biztos csak azért félt, mert rájött, hogy lassan felnövök és már nem leszek az ő pici tökéletes lánya. Vagyis ezt mondta. Hittem neki.
Elindultunk a reptérre. Amkor odaértünk, rendkívül nagy tömeg volt. A megszokottnál nagyobb. Bementünk. Vagyis betolakodtunk. A nagy sürgés forgásban elvesztettük egymást. Megpróbáltam odamenni a recepcióhoz, de valaki fel lökött, és nem egy ember taposott át rajtam. Többen is beleléptek a hasamba 2 ember rálépett a bokámra, és egy ember az arcomra is, amitől elkezdett vérezni a számon hagyott seb. Ráadásul a hasbarugás miatt iszonyatos hányinger tört rám. Az emberek még mindig rajtam tapostak, amikor hirtelen egy kezet láttam meg az újra felém közelítő cipő talpán, s hirtelen minden megállt... Szó szerint. A tömeg megállt, úgy ahogy volt, a falióra másodperc mérőlye abbahagyta a kattogást és egy helyben állt. Hihetetlen volt. Mintha az a valaki csinálta volna. De hogy? Mintha álmodtam volna. Majd az ismeretlen idegen talpra segített. Egy fiú volt. Kb 185 cm magas, világos barna hajú, nagy barna szemekkel nézett rám mosolyogva. És bár az idő megállt, mintha órákig néztük volna egymást. De aztán egyszer csak vége lett...Egy nagy durranást hallottam, s a fiú elrohant. Aztán ahogy eltűnt, a tömeg elkezdett megint izegni-mozogni. Én pedig úgy álltam ott egy helyben, mint aki szellemet látott. Mintha egy filmben lettem volna. Valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, azt hittem megint ő az... De ráhibáztam. Csak anyu volt. Elkezdett pánikolni:
- Úristen drágám jól vagy? Láttam, hogy a földön vagy és aztán valahogy félre löktél mindenkit és sikerült felállnod. Nagyon megijedtem.
Csak néztem rá.
- De hát én nem is magamtól...- itt abbahagytam a mondatot, mert ezt jobb ha nem tudja. Ezért is csak bepánikolna, és rögtön vinne vagy a rendőrségre, vagy az orvoshoz. Ezt pedig nem akartam. El akartam valakinek mondani, de az nem anya volt.
- Te mit nem?- kérdezte meglepetten.
- Á semmi! Nézd ott egy itt dolgozó nő a púlt mögött, és nem beszél most senkivel! Menjünk oda és kérdezzük meg, hogy mi ez a felfordulás.
-Jónapot!- mondtam. - Meg tudná mondani, hogy mi történik itt?- kérdeztem.
- Elnézést kérünk, de a járatok nem mennek! - mondta zavarodottan a fiatal hölgy.
- Micsoda? Miért? - kérdeztem bizonytalanul.
Mielőtt válaszolhatott volna a nő, egy hatalmas villámcsapás áldozata lett a reptér előtt kb 10 méterre álló hatalmas fa. Az egész épületben elment az áram, és minden koromsötét volt. Csönd árasztotta el a repteret, s mindenki a hatalmas üvegablak felé fordult, hogy lássák mi történt. Én egy másodpercre fordítottam az ablak felé a fejem, majd vissza a pult felé. De már nem az a lány állt előttem.. Hanem ő... Az a fiú. S ezt súgta a fülembe:
- Ha meg akarod élni a 18. szülinapodat, most azonnal fuss el innen... Minél messzebb, annál jobb...
- Mi? De ezt te honnan..?
Mielőtt befejezhettem volna a kérdést közbevágott:
- Majd mindent megmagyarázok! De most fuss! Az anyukáddal együtt!
Nem tudom miért, de hallgattam rá, megfogtam anyu kezét és elkezdtem kifele ráncigálni, fel lökve több embert. Kint beültettem az anyós ülésre egy üres taxiba, én pedig beültem mellé, majd megforgattam a kormányt, a gázra tettem a lábam, és már mentünk is.
Sziasztok:) Köszi az olvasást!:)) Vélemények jöhetnek komiba:))
Elindultunk a reptérre. Amkor odaértünk, rendkívül nagy tömeg volt. A megszokottnál nagyobb. Bementünk. Vagyis betolakodtunk. A nagy sürgés forgásban elvesztettük egymást. Megpróbáltam odamenni a recepcióhoz, de valaki fel lökött, és nem egy ember taposott át rajtam. Többen is beleléptek a hasamba 2 ember rálépett a bokámra, és egy ember az arcomra is, amitől elkezdett vérezni a számon hagyott seb. Ráadásul a hasbarugás miatt iszonyatos hányinger tört rám. Az emberek még mindig rajtam tapostak, amikor hirtelen egy kezet láttam meg az újra felém közelítő cipő talpán, s hirtelen minden megállt... Szó szerint. A tömeg megállt, úgy ahogy volt, a falióra másodperc mérőlye abbahagyta a kattogást és egy helyben állt. Hihetetlen volt. Mintha az a valaki csinálta volna. De hogy? Mintha álmodtam volna. Majd az ismeretlen idegen talpra segített. Egy fiú volt. Kb 185 cm magas, világos barna hajú, nagy barna szemekkel nézett rám mosolyogva. És bár az idő megállt, mintha órákig néztük volna egymást. De aztán egyszer csak vége lett...Egy nagy durranást hallottam, s a fiú elrohant. Aztán ahogy eltűnt, a tömeg elkezdett megint izegni-mozogni. Én pedig úgy álltam ott egy helyben, mint aki szellemet látott. Mintha egy filmben lettem volna. Valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, azt hittem megint ő az... De ráhibáztam. Csak anyu volt. Elkezdett pánikolni:
- Úristen drágám jól vagy? Láttam, hogy a földön vagy és aztán valahogy félre löktél mindenkit és sikerült felállnod. Nagyon megijedtem.
Csak néztem rá.
- De hát én nem is magamtól...- itt abbahagytam a mondatot, mert ezt jobb ha nem tudja. Ezért is csak bepánikolna, és rögtön vinne vagy a rendőrségre, vagy az orvoshoz. Ezt pedig nem akartam. El akartam valakinek mondani, de az nem anya volt.
- Te mit nem?- kérdezte meglepetten.
- Á semmi! Nézd ott egy itt dolgozó nő a púlt mögött, és nem beszél most senkivel! Menjünk oda és kérdezzük meg, hogy mi ez a felfordulás.
-Jónapot!- mondtam. - Meg tudná mondani, hogy mi történik itt?- kérdeztem.
- Elnézést kérünk, de a járatok nem mennek! - mondta zavarodottan a fiatal hölgy.
- Micsoda? Miért? - kérdeztem bizonytalanul.
Mielőtt válaszolhatott volna a nő, egy hatalmas villámcsapás áldozata lett a reptér előtt kb 10 méterre álló hatalmas fa. Az egész épületben elment az áram, és minden koromsötét volt. Csönd árasztotta el a repteret, s mindenki a hatalmas üvegablak felé fordult, hogy lássák mi történt. Én egy másodpercre fordítottam az ablak felé a fejem, majd vissza a pult felé. De már nem az a lány állt előttem.. Hanem ő... Az a fiú. S ezt súgta a fülembe:
- Ha meg akarod élni a 18. szülinapodat, most azonnal fuss el innen... Minél messzebb, annál jobb...
- Mi? De ezt te honnan..?
Mielőtt befejezhettem volna a kérdést közbevágott:
- Majd mindent megmagyarázok! De most fuss! Az anyukáddal együtt!
Nem tudom miért, de hallgattam rá, megfogtam anyu kezét és elkezdtem kifele ráncigálni, fel lökve több embert. Kint beültettem az anyós ülésre egy üres taxiba, én pedig beültem mellé, majd megforgattam a kormányt, a gázra tettem a lábam, és már mentünk is.
Sziasztok:) Köszi az olvasást!:)) Vélemények jöhetnek komiba:))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)